Hanoi: Ho Chi Minh

Boldog szülinapot Zsófi! Isten éltessen kicsi lányom :)

Ma rövid városnézésünk volt csak, sokat pihentem. Reggel Laci dolgozni ment, én pedig elmentem megnézni Ho Chi Minht. Közben ismát keresztül mentem a piacon, de most beljebb is körbenéztem, hát érdekes tapasztalat volt. A húsáruktól elég büdös völ, úgy tűnik mindenét megeszik az állatoknak. Nyelv, orr, belsőségek - mindent árulnak. Érdekes, hogy minden húspulton viszonlag kevés hús van, talán 15-20 kiló volt összesen a legnagyobb pulton, persze hűtés az nincs egyáltalán, így ez tulajdonképpen érthető. Gondolom van valahol vágóhíd és onna veszik meg kisebb tételben a husokat.
Azt még nem is írtam, hogy most van a szezonja a lichinek, a passió gyümölcsnek (maracuja) és lótusznak is, ezeket mindenfelé árulják. Sajnos ennek ellenére a szállodéban konzerv lichit adnak, ami igazán disznóság, mert azt otthon is ehetek, de friss olyan ritkán van. De a másik kedvencem a passió gyümölcs az friss. Ebből mindig eszem reggelire.

Na de vissza Ho apóhoz. A mauzóleumot hátulról kell megközelíteni, itt egy security checkkel kezdenek, a rövidnadrágos és a fedetlen vállú embereket pedig visszafordítják. Elvileg. Néhány rövidnadrágos embert láttam azért odabenn. Én ujjatlan pólóban mentem, de előrelátan odatettem egy vékony géz blúzt, azt felvettem és az elég is volt. Ezen kívül a security checknél átnézik az emberek táskáját és megmondják mit nem vihet be belőle. de nem csak belenéznek, hanem alaposan átforgatják. Az enyémből a vizet és azt a fa játékot akarták kivenni, amit útközben vettem a gyerekeknek. Inkább odaadtam az egész táskát, persze a pénzt és az útlevelet kivettem belőle. Kaptam egy bilétát róla, és kitömött zsebekkel mentem tovább, azon a folyoson ahol terelik az embereket. nagyon szépen meg volt csinálva, kis fából ácsolt felül fedett, oldalt nyitott részen kellett menni, kb 200 métert. Itt jött a második security, ahol átvilágították azokat a táskákat, amiket nem adtak le, illetve a fényképezőgépeket. A fényképezőket itt bele kellett tenni egy kis piros szatyorba. Érdekes módon a mobiltelefonokat nem abajgatták. Akinál találtak még vizet, azzal kidobatták. Kb 50 méterrel odébb jött a következő security, ahol le kellett adni a kis piros szatyrokat a fényképezőkkel, cserébe szintén kaptunk egy bilátát. Innen napellenzőkből épített árkádok alatt kelett tovább menni. Nem volt nagy tömeg, de láthatóan felkészültek rá, hogy az emberek ne a tűző napon ácsorogjanak, ha sokan vannak. Ho születésnapján, meg nemzeti ünnepeken biztos sokkal többen vannak, de most is nagyon sok vietnámi volt a túristák mellett, azt mondanám, hogy a látogatók kb fele helybéli volt. Ez a security checkeknél is látszott, mert a külföldiek szépen sorban álltak volna, a vietek, meg pofátlanul tolakodtak előre. A mauzóleum lépcsője elött rámszólt egy katona, hogy vegyem le a kalapomat, gyorsan levettem, majd zavaromban a csupasz lépcsőn kezdtem el menni a vörös szőnyeg helyett, amiért megint rámszóltak. A mauzóleumban folyamatosan kellett haladni, ha valaki megállt nézelődni, akkor azonnal továbbtessékelték, így úgy másfél percet töltöttem bent. A balzsamozott test teljesen épnek látszik, sárgás-vöröses fénnyel van megvilágítva, gondolom hogy ne legyen olyan sápadt.

Eddig ingyenes volt a látogatás, itt ki lehet menni, vagy tovább lehet menni Ho rezidenciájára. (A belépő 25.000 dong, azaz kb 250 Ft, általában hasonló árban van miden belépő). Az egész egy gyönyörű parkban van, nagyon rendezett az egész és egy nagy tó is van a közepén. Több épület is van, ahol tartózkodott. Ebből megtekinthető a garázs Ho autóival, Ho szobáit, és a lábas házban is a szobáit. A lábas házban csak dolgozó és háló van, enni és tisztálkodni átjárt a nagyobb épületbe. Kívülről az ablakon keresztül lehetett megnézni a szobákat. Nagyon puritán volt minden. Szék, asztal ágya, pár könyv telefon. Semmi luxus, de hát állítólag nagyon egyszerű ember volt. Nagyon nagy tisztelet övezi még mindig, sok helyen ki van téve a képe. Amúgy a párttal nem sokat foglalkoznak az emberek, 1.5-2 millió tagja van. Vezető beosztásban párttagok az emberek, de nem kötelező. Az országot a négy legfelsőbb vezető irányítja együtt: a pártelnök, a főtitkár, a miniszterelök, meg az országgyűlés elnöke (ha jól emlékszem) Amikor szavazni kell a választásokon, akkor viszont mindenki megy szavazni. Ha valaki nem megy el, akkor ahhoz délután bekopognak, hogy dolga van, menjen szavazni. A pártelnököt maximum kétszer négy évre lehet megválasztani.

Mikor kijöttem a Ho Chi Minhtől, visszaszereztem a fényképezőmet és a hátizsákomat, majd vettem egy nagyon rossz jégkrémet. Aztán találkoztam Lacival és együtt megnéztük az egylábú pagodát. Utánna megebédeltünk és ő még ment vissza dolgozni. Nem tudtuk mikor végez, így én a szállodában maradtam, és lefoglaltam holnapra az utat HaLong Bay-be. Ezt az utazást várom a legjobban egész Vietnámból, úgyhogy kérem szépen, hogy ugyanolyan szép idő legyen holnap is, mint ma volt. Ma eddig az előrejelzés ellenére nem esett, ez holnap is megfelel :)

HaLong Bay után már csak egy napunk van, de sok látnivaló nem is maradt Hanoiban. Ahogy a helyiek mondják, ez egy kisváros, HoChiMinh City, az az igazán nagy város.
Még megnézhetjük a Hanoi Hiltont, ez egy régi börtön, a tegnap kihagyott Citadellát, a Museum of Etnology-t, és van egy botanikus kert is. Ezek talán a legnagyobb látnivalók, minden más kisebb, gyorsan megnézhető: pagodák, egy katedrális és hasonló helyek. Sajnos elég szétszórva vannak a városban, az sem biztos, hogy az elsőként említett négy nagyobb célpont belefér majd az utolsó napba. Meglátjuk.

Holnaptól nincs netünk, 12 dollár lenne egy napra, amit soknak szavaztunk meg. Eddig egy kedvezményes csomagunk volt 35 dollár 5 napra. Ez sem olcsó, de a 12 dollár már tényleg túlzás. A reptéren gondolom lesz majd free wifi, ha Hanoiban nem, akkor legkésőbb Moszkvában, majd ott feltöltöm az utolsó két napot.

A mai képek.

Vietnam 4. nap: Sétáltunk

Mai képeink.

Eddig nagyon kegyes volt hozzánk az időjárás, mert napközben tulajdonképpen mindig jó idő volt. Ma délelött is majdnem sütött a nap, de annyira nem mentek el a felhők, hogy rendes ki is süssön, mint tegnap. Ennek ellenére sokkal melegebb volt. Nem bánom, hogy nem sütött, mert reggel vettem észre a tükörben, hogy a dekoltázsom, a homlokom, az orrom és egy helyen a karom is megpirult tegnap. Nem fáj, csak piros. Így, hogy nem sütött ma a nap, szerintem szépen bebarnul majd.

Reggel taxival elmentünk a Tran Quoc pagodához, ami egy nagyon régi buddhista szentély a Nyugati tó partján. A pagoda szépen fel volt újítva, és igazán impozáns látványt nyújtott, a szentély pedig a szokásos oltárok és füstölők volt. Itt nem kellett belépődíjat fizetni, úgyhogy az egyik szimpatikus oltár adománygyüjtő dobozába adakoztunk. Gyalog indultunk tovább, meg szerettük volna nézni a Citadellát. A gyaloglás jó is volt, meg hiba is. Jó volt, mert útközben találtunk egy katolikus tempomot, amit enélkül biztos nem láttunk volna. Viszont másik térképpel metünk, mint tegnap, más nevezetességek voltak rajta bejelölve, így annyira meglepődtünk, amikor a Citadella felé közeledve megláttuk a Flag towert, hogy rossz felé mentünk tovább és arról az oldalról kerültük meg a Citadellát, ahol nem volt bejárat. Mindenesetre már nem mentünk teljesen körbe, hanem taxival átmentünk a Ma May 87 szám alá, ahol az utikönyvek szerint egy eredeti 19. századi állapotba felújított házat lehet megnézni belülről. Ez részben igaz is, de a dolog lényege az volt, hogy a ház belülről egy nagy bolt volt. Persze ettől függetlenül érdekes volt, csak másra számítottam. De ha már bolt volt, vettünk egy-két dolgot. Egy idős bácsi árult tusrajzokat, abból is vettünk. A rajzon volt egy felirat is, a bácsi mondta, hogy az egy altatódal és el is énekelte nekünk. Igazán kedves ember volt, amikor mondtuk, hogy szeretnénk felvenni videóra ahogy énekel, még fel is öltözött szép ruhába-sapkába a kedvünkért. (Sajnos nagyon háttérzajos lett a felvétel) Hajlott kora ellenére alapszinten tűrhetően beszélt angolul. Persze annak, aki a turistákból él muszáj is.

A házból kilépve megtörtént a második lenyúlós afférunk. Lacinak a fejébe nyomtak egy vietnámi kalapot és azt a fa rudat, aminek a végén tálcákon lógnak az áruk, hogy fényképezzem le. Lefotóztam és természetesn akartunk nekik pénzt adni érte, hiszen erről szól a dolog. Erre mondták, hogy nem fogadhatnak el pénzt, de vegyünk tőlük ananászt, amit gyorsan Laci kezébe is nyomtak. Persze mi sem ananászt nem akartunk venni, sem pedig annyit fizetni, amennyit az ananászért akartak kérni. Ők erősködtek, hogy adjunk több pénzt, én meg, hogy nem adok, aztán mikor megpróbált belenyúlni a pénztárcámba, jól elkezdem vele kiabálni, amire egy rendőr is odajött, erre persze hirelen elég volt az a pénz, amit már odaadtam. Komolyan nem értem őket, én szívesen adok nekik pénzt, ami nekem nem sok, neki meg sokkal több eleve, mint amennyit az a marék ananász ér, de neki több kell. És erőszakosak ezek az árusok, teljesen olyan erőszakosak, mint az arab árusok pl Egyiptomban. Az ilyen élmények nem olyan jók.
Kicsit lehiggadva sétálrtunk egyet ebben a régi negyedben, itt főleg kávézók, ruhaboltok, ékszerboltok voltak, aztán taxival hazajöttünk, hogy Laci tudjon még ebédelni, mielött elmegy dolgozni. Semmi extra, csak a szobánkba rendeltünk egy pizzát.

Délután olvasgattam a neten, hogy mit nézzek meg egyedül, de kiderült, hogy a legtöbb dolog zárva van hétfőn. Például a Ho Chi Minh mauzóleum is, amit szívesen megnéztem volna. Így skypoltam egyet Judittal, aztán láttam, hogy eleredt az eső, elkezdtem olvasni és szépen elaludtam. Jól is esett a pihenés, mert fáradt voltam és azt sem bánom, hogy a vízhólyag is gyógyult így egy kicsit a lábamon. Mert olyanom is van ám már a sok gyaloglástól :) Mikor Laci megjött elmenetünk egy cha ca (ejtsd: saka) bárba. Ez olyan hely, ahol egy serpenyőben kihoznak sült haldarabokat, rádobnak friss zöldségeket (kapor, zöldhagyma), az egészet ráteszik ott az asztalon egy égőre, így együtt párolódik tovább a hal és a zöldségek. Ebből szedhetünk magunknak a tányérunkba, tehetünk mellé rizstésztát, fűszeres levet, mogyorót és nyers hagymát, meg thai bazsalikomot. Nagyon finom volt, dugig laktunk vele.És egyre ügyesebben eszünk a pálcikával is!
Ide szívesen vissza megyek még majd, közel is van a szállodánkhoz. Több cha ca bár is van egymás mellett, legközelebb kipróbálhatunk egy másikat.

Írok még a benyomásaimról.
A vietnámi emberek alacsonyak. Ez egy olyan ország, ahol a nők alacsonyabbak nálam, a férfiakkal meg szinte egyforma magas vagyok. Kivétel a díszőrséget adó katonák, őket gondolom válogatják. A vitnámiak nem kövérek, teljesen normál testalkatú a többség, sőt inkább szikárak, persze kivételek azért vannak. Ami viszont meglepő, hogy a gyerekek között rengeteg a kövér. Gondolom ők már nem (csak) a hagyományos ételeket eszik, hanem a kólát, csipszet, csokit és más egészségtelen ételeket is.
Bár nagyon másképp, sokszor úgy tűnik szegényesen élnek, a világmárkák teljesen jelen vannak. Ez az elektronikai eszközökre és a háztartási cikkekre, élelmiszerekre egyaránt igaz. Láttam már például legalább 10 Apple Store-et, szerintem Budapesten (Magyarorszon) nincs is ennyi. A boltban, meg ott van az Ariel mosópor, a Dove, Palmolive pipere cikkek, a Lays, a Coca-cola, és a BB pezsgő :D. Nagy a kontraszt. Vannak olyan területek a városban, ahol látszik, hogy elkezdték a városrész átépítését, nagy lakóházak épülnek a kicsik helyén. Fejlődnek ők is: 10-15 év múlva lehet, hogy rá sem ismernék már a városra.
Autója kevés embernek van, kétszer annyiba kerül, mint nálunk akkora adó van rajta. Igazi luxuscikknek számít. Ennek ellenére azért vannak, sőt luxusmárkákat is gyakran látni, pédául Mercedest vagy Lexust. A benzin nem túl olcsó, 210 Ft. Bár ha egy robogó fogyasztását nézzük, akkor ez a megfizethető kategóriába esik.
Állítólag 4,5 % a munkanélküliség. Valójábban ennél jóval több embernek nincs "igazi" munkája szerintem. Nagyon családcentrikusak, több generáció, testvérek családja is együtt lakik, és akinek nincs munkája, az a ház aljában lévő családi boltban "dolgozik". Van aki elmegy vidékre a gazdálkodó rokonoknak segíteni, onnan meg jönnek be a városba a fitalalok. Gyereket nem sokat látni az utcákon, gondolom a házban vannak inkább. Pici babát nem is nagyon láttunk, úgy egy-másfél éves koruk után jelennek meg a boltok előtt. Babakocsit talán kettőt láttam eddig, egy bobo cart, és egy triciklit. Kismotort egyet sem. A nagymotoron ülnek a gyerek is :D Játszóterek sincsenek. Sok helyre vannak felfestve tollaslabda pályák, ide hoznak magukkal egy hálót felkötik és megy a játék, illetve egy picit másfajta tollaslabdát pedig rúgnak. A gyerekek kimennek a terekre focizni, görkorizni, klasszikus hinta-mászóka típusú helyet egyet sem láttunk. Egy ovi udvarán láttunk kis csúszdákat és műanyag mászókákat.
Mobiltelefonja mindenkinek van, kisgyerekek kezében is gyakran látni. Wifi is rengeteg helyen van.
Sokat gondolkodtam ma rajta, hogy tudnék-e itt élni. Azt hiszem igen, meg lehet szokni ezt az éghajlatot is, és a munka itt is csak munka. Amit munka mellett/után csinál az ember, azt mindent lehet itt is. Mozi, tv, olvasás, kirándulás minden meglenne, ami nekem kell. Ami miatt mégsem szívesen költöznék ide, az a gyerekeim. Nekik nagyon más, nagyon idegen lenne itt az életük. Nyilván rugalmasak és megszoknák ezt is, de szerintem az az életforma, amit otthon nyújtunk nekik sokkal jobb. De lehet, hogy egy viátnámi anyuka pont az ellenkezőjét mondaná.

Holnapra esős időt mond az időjárás, pedig délelött Laci dolgozni fog, úgyhogyjó lenne, ha el tudnék menni valahova. Sajnos szerda, csütörtökre is rossz időt mondanak, pedig nagyon szeretnék elmenni Ha Long Baybe. Légyszi legyen jó idő szerdára!

Vietnam 3. nap: Múzeumok és bábszínház

Ma szünnap volt Laciéknak a munkában, úgyhogy együtt vágtunk neki a felfedezni valóknak. Kiderült, hogy ugyan az eső sem jó, de a nap az valami gyilkos dolog tud lenni erre. Ma egész délelött sütött és rettenetes hőség volt. Mire az Army Museumot megnéztük, nem volt nyál a számban és már izzadni sem tudtam.

Tehát ma az első állomásunk az Army museum volt. Itt a korai mongol háborús emlékektől (fegyverek, dobok) haladtunk a(z utolsó) kínai háború felé. Természetesen a kiállítás java az USA ellen vívott háborúról szólt: fényképek, fegyverek, ruhák, makettek és az udvaron eredeti járművek és fegyverek. Tulajdonképpen érdekes volt, de összeszorult a szívem az átlőtt sisakok láttán, és nem tudtam nem gondolni arra, hogy vitrinekben és falakon békésen heverő fegyverekkel nem is olyan régen még más embereket gyilkoltak. Borzalmas dolog a háború, eszement emberek a semmiért (hatalomért persze), háborút indítanak, amiben milliók halnak meg. Inkább békét a világnak és boldogságot az embereknek!!!
Volt még egy érdekes terem, ami a háború másik, szintén szomorú oldalát mutatta be, a vietnámi anyák terme Itt fényképek voltak anyákról, akiknek a fiai harcoltak a háborúban. Aláírva, hogy hány fiú harcolt és hány veszett oda. Pl hét fiúból hét. Ez is szívszorító volt. Kicsit az vidámított a dolgon, hogy a teremben elhelyezett ventillátornál az egyik múzeumőr hölgy hajat szárított ;)
A múzeum területén van az 1800-as években épült Flag tower, amibe persze fel lehet mászni. 33 méter magas, két terasszal, majd maga a torony. Kb 15-20 méter a torony, de csak 54 lépcső van benne (számoltam), ki lehet tehát számolni, hogy kb. milyen magasak a lépcsőfokok. Egyenetlen volt a magasságuk, voltak olyanok is, amik a térdem fölé értek. Mire felértünk, ki akart ugrani a szívem a helyéről. Aztán lementünk a toronyból egy másik lépcsőn, ami egy vakfolyosóban végződőtt, így vissza kellett mászni még egyszer. Na, ott egy kicsit meg is haltam. Mikor végre leértünk, nyílegyenesen a toronnyal szembe évő büfébe mentünk italt venni, aminek az elhelyezése jó üzleti érzékről tanúskodott, mindenki más is útja is oda vezetett.

Innen átsétáltunk a Temple of Litareature-be (a térkép és az utikönyvek szerinti neve), ami mint ebédnél kiderült, valójában Temple of Literacy, amit a belső tartalma is igazol. Szóval ez egy nagyon régi iskola (volt), ahol midenféle tudományt tanultak régebben az emberek. A tudomány, nagyon érdekesen, hatalmas kőlapokra van felvésve, amit egy-egy teknős tart a hátán. Később a History múzumban láttunk hasonló teknőst, arra egy hadvezér életrajza volt felvésve, szóval a fontos dolgokat így őrizték meg az utókornak.

Ebédre az itteni partner meghívott minket egy vegetáriánus étterembe (Laci egyik kollégája vegetáriánus, és az ő kedvért mentünk oda). Odafelé megtörtént az első átvágásunk, a taxis nem oda vitt, nem kapcsolta be az órát és jóval többet kért, mint amennyibe egy ilyen út került volna. Sajnos az, hogy nem oda vitt csak akkor derült ki, mikor kiszáltunk és láttuk, hogy baromira másképp hívják az utcákat, mint ahova menni szerettünk volna. Nagyon mérges voltam, nem is a pénz miatt (1500 Ft), hanem ha azért mert attól hogy meg akart fejni minket még vihetett volna a célhoz is. (Amúgy marha olcsó minden, ma 10.000 forintot költöttünk, belépőkkel, fagyizással, taxikkal, vacsorával.) Na, végül odaéerünk az étterembe. Nagyon vicces volt, hogy az ételeknek húsos nevei voltak (pl sült csirkefalatok), de minden növényi alapanyagból volt elkészítve és persze nagyon finomak is voltak. Itt kiderült, hogy a vietnámi kolléga kung-fu mester is :D Mesélt az általa gyakorolt irányzatról, meg beszélgettünk Kína és Vietnám viszonyáról. Mint kiderült, a viet emberek északról, a mai Kína területéről húzodtak le ide délre, mikor a Han dinasztia elkezdett terjeszkedni. Az ő ősei kilenc generációval ezelőtt még Kínában éltek. Ez is érdekes, foggalmam sincs, hogy az én őseim kilenc generációval ezelőtt hol voltak. Legjobb tudomásom szerint valahol a nagyvilágban, a jász őseim gondolom Iránban, az erdélyiek Örményországban, a többi ki tudja milyen felmenőm meg szerte mindenfelé. Az is lehet hogy Kínában is, Zsófi elég gyanús nekem: nagy rizs-zabáló és van epikantusa ;)

Ebéd után megint sétáltunk, megnéztük az Operaházat kívülről, sajnos nem lehetett bemenni, nagyon nagy épület, biztos bentről is szép lett volna. Utánna elmentünk a History Museumba, ahol a neolitikus kortól napjainkig voltak kiállítva mindenféle tárgyi emlékek. Edények, szobrok, ékszerek. Itt találkoztunk egy idősebb házaspárral, akinek a hölgy tagja enyhe akcentussal megkérdezte, hogy jól hallja-e, hogy magyarul beszélünk. Nagyon megörült nekünk, ő amerikai, de a nagymamája magyar volt. Igazán szépen beszélt magyarul, volt ugyan akcentusa, de nyelvtanilag helyesen beszélt és teljesen folyékonyan. Mondta is, hogy magyarok mindenütt vannak, lám még Vietnamban is :D

Innen már a bábszínház felé sétáltunk, Lacival együtt ismét megnéztem a Visszaadott kard tavát (Hoan Kiem tó) és a rajta elhelyezett szentélyt. Itt pihentünk egy nagyot, néztük a társasjátékot játszó idős embereket, majd elmentünk éttermet keresni. A vizi bábszínház közelében volt egy Thai Express nevű étterem, itt vacsiztunk. Finom volt, egyedül az avokado shake volt érdekes, amit én ittam. Sok íze ugyanis nem volt, de legalább jól hűsítette a nyelvemet a csípős étel után. Miközben benn ültünk eleredt az eső, örültem is, hogy közel vagyunk a bábszínházhoz, gyorsan esőkabátot húztunk és átsétáltunk és benn a színházban vártuk meg az előadás kezdetéig hátralévő kb 50 percet.
Az előadás nagyon érdekes volt. Zenekari játékkal indult (cimbalom, citera szerű, egy fuvola szerű hangszer, néhány pengetős és dobos volt a zenekarban), majd jöttek a vízben mozgó bábok, amit szintén zenével és énekkel kísértek és kis életjeleneteket adtak elő (ökörharc, rizsültetés, lóverseny stb). Nagyon jópofa volt, sajnos nem fényképeztünk, valami nem oké a gépünkel, ez a fotókon is látszik sajnos, na meg megzabálja nagyon hamar az elemet, és mire ideértünk teljesen lemerült. De nem baj, ők ezek itt, youtube-on videókat is lehet találni róla. Innen haza taxiztunk, mert esett az eső, fáradtak voltunk és amúgy is messze van (gyalog egy óra).

Ez volt ma, holnap délelött megint együtt megyünk, aztán délután munka lesz a fiúknak, akkor megint egyedül folytatom a felfedezést.

Ha valami érdekel, kérdezzetek ám nyugodtan!

Képek ismét a picasan.

Vietnam 2. nap: Hanoi

Reggel zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. A nagykövet telefonált és lemondta selyemfalu látogatást, mondván, hogy ilyen időben nem nagyon van mit nézni. Kárpótlásul meghívott mindket ebédre.
Nagy reggelit csaptunk, majd én gyorsan ki is hánytam. Utána egész nap semmi bajom nem volt, úgyhogy fogalmam sincs mitől lettem rosszul, azt ettem amit a többiek (és nem, nem vagyok terhes). Kirándulás helyett a fiúk ebédig doloztak, én pedig mikor elállt az eső felkerekedtem és sátáltam egyet, elmentem a Ho Si Minh mauzóleumig. Nagyon szép parkos rész van körülötte, mellette a múzeum és az egylábú pagoda. Idő hiányában nem mentem be, csak kívülről néztem meg.

A séta után elmentünk ebédelni a nagykövettel és a feleségével egy hotel éttermébe. Nagyon kedves, barátságos, közvetlen emberek, jót beszélgettünk és hallhattunk néhány érdekességet is. És még az étel is finom volt :)

Délután Laciék mentek dolgozni a vitenami parterükhöz én meg ismét sétára indultam. Most a Hoan Kiem tó felé vettem az irányt, ami mellett a vizi bábszínház található, hogy vegyek magunknak jegyet a másnap esti előadásra. A tóban van egy kis sziget, ahol egy kis templom található, itt jött kis az arany teknősbéka a vízből, hogy egy kardot adjon a hősnek (akinek nem tudom a nevét). a szigeten van egy szentély, amit meg is tekintettem (Ngoc Son Temple).
Itt már sok a szuvenír árus. Be is szerezetem az első szuveníreket én is, miután letámadott egy néni, néhány legyezővel. Egyet akart adni húsz dollárért, monstam, nem kell, akkor felajánlott kettőt tizenötért, mondtam az sem kell, akkor hármat tizenötért, mondtam maximum öt, erre gyorsan leengedte, tízre, majd nyolcra, végül mikor ott akartam hagyni, a kezembe nyomta ötért. Hmmmm, vajon az egyszeri turista mennyiért veszi meg? Tanulság: nagyon kell alkudni.
Útközben még kívülről megnéztem a Temple of Literature-t, remélem holnap lesz idő bemenni is, kívülről nagyon tetszett.

Eddig csak taxiból néztük az utcákat, de már abból is lehetett látni, hogy nagyon más a város és az emberek. Most séta közben ezt személyesen is megtapasztalhattam.
A közlekedés kaotikus, az autók még csak-csak betartják valamelyest a közlekedési szabályokat, de a motorosok szinte semmit. Piros lámpánál nem állnak meg, és egyirányú utcában is megfordulnak és szembe mennek a forgalommal. Az utcán hatalmas a nagzavar, részben nagy forgalomtól, részben pedig a folyamatos dudaszótól. Mindenki mindenért dudál. Például ha egy naív aurópai gyalogos átmenne a zebrán, mikor zöld van neki és nem ugrik elég gyorsan félre az autók és a motorok elől. Kb fél óra alatt megtanultam, hogy mindegy, hogy zebrán megyek-e át, vagy máshol ugyanúgy nekem kell figyelni és elugrani a járművek elől. Azt viszont még nem sikerült teljesen megjegyeznem, hogy bármikor jöhetnek az ellenkező irányból is, agy ma nekem jött egy otoros és egy biciklis is. Szerencsére azért óvatosan közlekednek, így semmi bajom nem lett, csak meglepődtem. Persze ilyen közlekedési morál mellett nem is lehet másként, csak lassan és óvatosan.

Vékony kicsi házakban laknak. Minden ház aljában van egy kis bolt, kellemes kaotikus változatossággal. Az egyikben ruhát árulnak, a szomszédban ételt, odébb telefonokat, majd rézcsöveket, padlólapot, majd jön egy újabb ruhaárus. Teljesen összevissza, csak a túrista közpöntok felé kezd egyneműsödni a kínálat, itt főleg ruha és szuvenír boltok, kévézók és kifőzdék követik egymást. Persze sok a bóvli.
Rengeteg az utcai kifőzde, lépten nyomon árulnak valami ételt, amit persze európai gyomornak nem ajánlott megkóstólni, ha nem akarjuk bevállni a hasmenést.

A családok az utcán élnek, a boltjuk elött üldögélnek, barkácsolnak, javítgatnak, szerelnek, főznek, esznek játszanak. Emiatt és a járdán parkoló sok robogó miatt, elég nehéz gyalogosan közlekedni, sokszor csak átfurakodni lehet, vagy le kell menni az úttestre.
A szállodában végtelenül udvariasak, a puccosabb boltokban is, de az utcán nem. Ha útban vgay simán félretolnak (löknek), a gyerekek is, és te is kénytelen vagy hasonlóan tenni, mert a szép szóból nem értenek. Persze angolul sem tudnak, bár ha megkérded, akkor bólogatnak, hogy persze tudnak, aztán kézzel-lábbal magyaráznak.

A pára és a meleg az valami félelmetes, két perc séta után, az ember minden pórusából dől az izzadság. Hogy mennyire? Nos, minden ruhám "vizes", volt, mikor a kb négy órás séta után visszajöttem a szállodába és a menet közben megivott másfél liter folyadék ellenére nem kellett még pisilnem. A szemüvegemet, meg folyton törölgetni kellett, mert a homlokomról rácsorgott a verejték.
Ja, igen: itt nem úgy van, mint nálunk télen, hogy ha kintről bemgyünk, akkor párás lesz szemüvegünk, hanem fordítva. Mikor kimegyünk a légkondis épületből, a párás, meleg utcára, akkor lesz párás a szemüveg. Elég vicces. Az viszont nagyon rosz, mikor az átizzadt ruhában bemegy az ember a légkondiba.

Rengeteg képet csináltam, de természetesen nem jön át a képeken a hangulat, a pára, a zajok, a szagok. Talán ha egy szaunában nézitek, dudáltok közben és kinyittok, valami ázsiai fűszerkeveréket hozzá. Mindenestre fenn vannak a Picasan.

Na befejezem, itt már éjjel egy van, holnap Laci sem dolgozik, hanem jön ő is várost nézni. Army museum, Temple of Literature a délelötti terv, délben ebéd a partner céggel. Este bábszínház, a délutánt pedig még majd meglátjuk.

Vietnam 1. nap: hogy kerültem oda és mi történt

Vietnámba úgy kerültem, hogy Laciék cégnek van itt egy közös munkája egy vietnámi céggel, amihez most ki kellett jönni egy hétre. Én meg megkérdeztem, hogy jöhetenék-e én is. Laci főnöke pedig jó fej volt és azt mondta, hogy ha a repülőjegyemet kifizetem, akkor igen. Ez így elég jutányos, a Nyároncsődbemegyünk Tours sem tud olcsóbbat ajánlani, úgyhogy eldőlt hogy jövök. Aztán majdnem nem jöttem, mert kiderült, hogy az itt tartozódásunk egybe esik Zsófi második szülinapjával, de mindeki szerint hülye vagyok, ha emiatt kihagyok egy ilyen lehetőséget, menjek csak. Nekem ettől függetlenül persze lelkiismeret furdalásom van (még most is), úgyhogy innen üzenem Zsófinak, hogy nagyon-nagyon szeretem, és ne haragudjon, hogy három nappal késöbb ünnepeljük a második szülinapját. Tudom nem haragszik (most), de ki tudja, majd ha lázadó tinédzser lesz, mit kapok tőle ezért.
Aztán másodszor azért maradtam majdnem otthon, mert hétfőn Zsófinak 39 feletti láza volt egész nap és éjjel. (Na ugye, hogy ott van benne a LÁZadó tini?). Szerencsére másnap sokkal jobban lett, innetől inkább csak hőemelkedése volt, úgyhogy nyugodtan bíztam rá a nagyszülőkre.
Csütörtök reggel tehát gépre ültünk és elrepültünk Moszkvába, ahol négy óra tranzit után jöttünk tovább Hanoiba. Az út kb 9 óra volt, nem vészes, lehetett repülőn filmet nézni, zenét hallgatni, még hangos könyvek is voltak, igaz főleg oroszol (Aeroflot gép). Nagyon nagy választék volt mindenből filmből pl 30-40 közül lehetett választani, mindenki azt nézett a saját monitorán, amit akart, és akkor állíotta meg, tekerte vissza, amikor akarta. Űrkorszak van, na. Úgyhogy megnéztem egy nagyon rossz filmet (City of Ember), majd olvastam és szunyókáltam kb 3 órát. Aztán reggeli és lassan meg is érkeztünk.
Az első benyomás a gépből kilépve a mellbevágóan párás meleg volt. Aztán sokat vártunk a csomagjainkra és aggódva néztük, hogy elég sokan állnak sorba a Baggage Claim pultnál. De aztán szépen megjött mindenkinek a csomagja, úgyhogy eltaxiztunk a szállodába. Zuhany, majd ebéd a vietnámi partnerrel. Utánna megbeszélték a közös munka menetét, majd viszajöttünk a szállodába, kipakoltunk, vacsi és végre-végre alvás, rendes ágyban.
A szálloda korrekt, igaz kicsit kopott a fénye, és néhány dolog miatt én nem adnék neki 5*-ot, de légkondis, van wifi, tudunk skypolni a családdal, úgyhogy meg vagyok elégedve vele.

Így kerültem én Vietnámba és az első napon sok minden nem történt. A várost is csak taxiból láttuk, úgyhogy a párán, az esőn és a robogókon kívül sok mindent nem tudunk megtapasztalni.